Anyám azt kérte, segítsek.
Az ágyon feküdt, arca szürke volt, szemei kidülledtek, mellkasa behorpadt, furán vette a levegőt, és időnként a kezemhez kapott.
- Meg kell tenned! Meg kell tenned!
A fejemben élesen járt-kelt a fájdalom. A szemem égett és be volt dagadva, a lábamra mintha ólmot akasztottak volna.
- Mielőtt elér. Mielőtt elér! - Ezt hajtogatta.
Eszembe jutott, hogy kimegyek, egyszerűen kimegyek megint, mint két napja, de akkor a kertben is hallottam az ordítását.
Elmegyek. Rázárom az ajtót, és elidőzök valahol, ahol nem hallok semmit, és amiről nem tudok, az nem fáj! Mire hazamegyek, talán lenyugszik, vagy mit tudom én, mi lesz vele!
Ekkor felült. Nem is hittem volna, hogy képes rá. Elkapta a torkomat és rángatni kezdett.
(Képtelenség, hogy ilyen erős!) Tépte a torkom, a fejemet bevertem a polcba, a könyvespolcába, ami így sem sokáig bírta már a terhelést, az egyik oldalon le is szakadt, s a könyvek elkezdtek leborulni.
- A…br…a – valami ilyen hangot adhattam ki, mikor végül elengedett, és hátrahanyatlott.
Egy ideig a könyvek csaptak nagy zajt még, aztán anyám hangja szabadult ki valami mély, sötét barlangból:
- Szúrd be azt, ami a dobozban van! Annyi elég. Biztos elég. Hidd el, elég! Úgyis elég!
Sírva mondta, hogy az elég.
A torkomhoz kaptam, kiszáradtnak éreztem, az ádámcsutkám nem volt a helyén.
- Én…- kezdtem nagyon sután, s mivel tudtam, hogy semmit nem fogok tudni mondani, hirtelen felálltam és kiugrottan az ajtón. Elfordítottam a kulcsot. Úgy dőltem az ajtónak, mint a filmekben az üldözöttek, akik végre maguk mögött hagyják a rettegést. Aztán vártam. Vártam, hogy lassan felemészti a fájdalom és hörögni fog. Vártam, hogy odatornázza magát, hogy kaparni fogja az ajtót, hogy csinál valami bűvészmutatványt, talán ki is tépi.
De csend volt.

*

- Azt kéri, öljem meg – néztem az orvosra.
Az ablaknál állt, és egy légy mozgását követte a ceruzájával.
– Nem tudom, hogy kell-e, fontos-e hagyni ezt a fájdalmat? Nem érdekel, hogy ki felel az emberi testért, de ha én kérném ezt, elvárnám, hogy…
- Akkor hajlandó rá? – leült velem szembe.
- Nem tudom. Nem bírom nézni!
- Szegény maga, igaz?
- Szegény én, és szegény anyám! Ő már döntött. Azt mondja, napi egy tiszta órája van. A többi semmit sem ér. Ha kapja a szert, akkor alszik. Ha elmúlik a hatása, az ordítása visszhangzik a kertben. Akkor behúzom a függönyöket. Lehúzom a rolókat. Deszkát szegelek az ablakokra, és ott élünk a sötétben ketten.
Ezeket az utolsó mondatok csak magamnak, befelé mondtam.
- Tehát mit akar tőlem? – józanított ki.
- Azt, hogy mondja meg, mit tegyek!
- Nem dönthetek maga helyett. Ha beadja neki azt az adagot, a szíve nem fogja bírni. Biztos, hogy nem. De nem a mi dolgunk az, hogy rendelkezzünk élet és halál fölött.
Sóhajtok. Szeretnék aludni. Magam lenni. Tudni, ki vagyok. Nézem az ablakon verdeső legyet, szempilláim vasgolyók, folyton lecsukódnak saját súlyuktól.
Az orvos lassan feláll. A fehér gyógyszeres szekrényhez lép. Kulccsal nyitja.
Kivesz a vitrinből egy fehér dobozt. Odatolja elém, aztán legyint a kezével az ajtó felé, hogy menjek.

*

- Anyu, anyu alszol?
-…….
- Anyu!
Csend van. Sűrű és sötét csend. Elfordítom a kulcsot. Anyám a fal felé fordul. Látszik az arcán, hogy volt valami rohama. Az ágya feldúlt, izzad. Nehezen emeli rám a tekintetét. Haragszik. Nagyon, de nagyon haragszik rám. A fájdalom átrajzolja az arcát napra nap.

A gyomrom egy cafat rongynak tűnik. Most valami savas íz is tolul fölfelé. A mellkasomban erős a nyomás, a szívem úgy dobog, mintha ezt a nyomást akarná átugrani. Nem sok kell, és átszaggatja az ingem. Az agyamat feketeség önti el, és befelé sírok, bömbölök, mint egy hisztis kölyök.
De most erős akarok maradni!
- Anyu! Anyu! – kiáltom mosollyal, amint kivágom a szoba ajtaját.
Arcomon feszesek az izmok, a szemem csillog, tágra nyílik.
Ezt erőltetem.
S mint ahogy ő adta gyerekkoromban a cukorkát, felemelem a fehér dobozt.

Az ördögnek nagyon régen nem volt a múlt péntekhez fogható jó napja.
Micsoda vihar volt!
Az ember egyszerre érez félelmet a dühöngő természet láttán, és töltődik fel energiával, kirobbanó vad kedvvel, hasonlatosan az égen vágtázó fellegekhez.
Az ördögre persze csak ez utóbbi vonatkozott. Ő aztán nem félt az orkántól, a méteres hullámoktól, a földig hajló fáktól. Kinn ült a móló legvégén, az ég felé fordította - és hagyta, hogy az eső verje - arcát. Mosolygott.

És akkor persze ott jött az a lány.
Ja, az ördög már ismerte, valamikor, nagyon régi útjai során találkozott össze vele, s állapította meg magában, hogy nem is olyan rossz bőr. De aztán jöttek a sokkal jobb bőrök, és az Angyal persze, akit - ugye - nem lehet felülmúlni. Hát az ördög elfelejtette ezt a lányt is, ahogy sok más százat a földön járkálók közül.
Viszont az tagadhatatlan volt, hogy ez a lány most, 10 évvel az utolsó találkozásuk óta, nagyon megváltozott. Most rossz bőrben volt! Hej, de rossz bőrben.
Ki az az őrült, aki nyitott ballonkabátban, csapzott hajjal, hányaveti dekoltázzsal megy céltudatosan ebben a viharban? A villám is agyonütheti, ráugorhat egy hullám, no meg a fák is.... tudj' Isten? A vihar (az embernek) mégiscsak vihar.
- Egy ilyen átkozott földindulásban csak az ördög leli örömét! - kiáltott oda nagy komolysággal a lánynak, akit szinte tépázott a szél.
És igen. Látta. Látta, ahogy a lány rátekint, majd ismét a földre szegezett tekintettel tovább lépdel.
És abban a tekintetben, ahogy ránézett, azokban a mélyen ülő, karikás szemekben, amin a festék is elkenődött, és az arcban volt valami! Valami, amit az ördög közelről ismert.
Az ördög rögtön tudta. A víznek fog menni. Végigsétál a mólón, és a végén belehullik a vízbe. Szinte látta maga előtt a jelenetet, ahogy a ballonkabát szétterül a víz színén. Ahogy a fekete haj egybegyűlik, majd elmerül...
- Az istenit! - ugrott fel az ördög.
Hisz (ahogy mindig) a gondolataival egyenes arányban történtek a dolgok.

És a lány, akinek fázott mezítlábasan a talpa a tépázott füvön – nyári szandálját méterekkel arrébb lerúgta a lábáról - élvezte ahogy a sáros földhöz ér a bőre. Megtorpant egy pillanatra. Él még, érzi a vihart. Hetek óta nem létezett, inkább csak működött valamennyire. Jó volt menni előre, végre talált értelmet a mozgásnak, emberi test lett a széllel szemben.
Napok óta nem találkozott senkivel, és most érzett egy tekintetet, vagy inkább csak sejtette, nem látott semmit és senkit maga körül.
Hirtelen megnyugodott, tudta már mi fog következni - mintha egy kéz vezetné szépen – ment a víz felé, vágyott rá, hogy az esőcseppek áztatta teste belemerülhessen a sötét vízbe, haja lebeghessen, ne fújjon a szél.
A mólót körülvevő moszatos sziklák felé lépett, mintha lenne tovább út a lába alatt…
Egy erős kéz ragadta meg, még hallotta a lihegést a háta mögött, érezte, hogy együtt csapodnak a móló betonjára, érezte a férfi tenyerét a feje alatt. Elájult.

A dorbézolók kurjantásai egy spinéten játszott dallam foszlányaival együtt csak tompán szűrődtek be a folyosóról. A fülledt, sötét hálóterem kellős középére állított hatalmas, karmoslábú ágy titkát baldachin leplezte ugyan, de a fátylak ütemes lebegése és a komódra helyezett fényforrás reszketése semmi kétséget sem hagyott afelől, amit mostanra már mindenki tud.

A magányos gyertya nem bírta már sokáig. Lángja egyre hevesebben lobogott – sakk! –, majd miként a fékezhetetlen árvíz robbantja szét a gátat – sakk megint! –, úgy ömlött végig bőségesen a gyertya hosszú, egyenes szárán a forró, olvadt viasz.

Sakk! Sakk és matt!

A ragyogó, fehér folyadék még szét sem terülhetett, hogy dermedten alélva megpihenhessék, amikor Le Marquis de Froufrou kiszipolyozottan tovagördült Mme Le Comtesse de La Coquette még aránylag hamvas testéről. Mindketten hevesen pihegtek, ami ilyen helyzetben, a körülírt esemény után igen gyakori folyomány, de egyikük sem feledte szinte ösztönös mozdulattal a helyére igazítani rizsporos parókáját.

– Tubákot? – kérdezte az úrfi, és kisujjával felpattintotta a szelence fedelét.

Tubákoltak hát, hogy lecsengjen lelkükben a haldoklásközeli reszketések sorozata.

– Oh, maga olyan… – sóhajtotta a grófnő, és kezében máris szaporán verdesett a japáni legyező – őserejű, akár a természet! Akár egy bika!

– Csak? – somolygott révetegen a parókás bika, majd hatalmasat tüsszentett, alaposan bepermetezve a hölgyet. – Oppardon, igazán nem komilfó, amit itt most önnel műveltem, ejnye, mennyire kellemetlen. Bárcsak volna valami a tubák helyett, amivel ilyenkor lecsillapíthatná hevületét a megfáradt gladiátor. Nevezhetnék szigarétnak akár, s kínálhatnám önt megint és megint.

Talán ez a különbség sikk és csikk között.